2008. április 5. - Budapest, Morrisons 2
A Süss Fel Nap bezárása óta nem jártam a Honvéd utcában, de nem valószínű, hogy ezentúl ez másképp lesz.
Az estét egy budai kiskocsmában nyitottam, ahol mindamellett, hogy megtekinthettem az Uri Geller utódlásáért folytatott küzdelmet, még arra is lehetőségem nyílt, hogy láthattam, amint egy éltes nőszemély a a nem dohányzó helynek kikiáltott asztal mögött cigarettára gyújt. A műsor, amit láttam eléggé felháborított, de nem kevesebb bosszúságot okozott az a játékautomata sem, mely a kiírt 180 forintból csak százat volt hajlandó kifizetni, bármennyire is szuggesztíven néztem rá. Mindenesetre az utolsó trükköt biztos, hogy nem fogom odahaza kipróbálni, már csak azért sem, mert nincs otthon négy egyforma szögbelövőm. AZ, hogy melyik háztartásban van ez másként, már akkor szöget ütött a fejembe, és ez a másik ok, amiért nem. Háromnegyed tízig maradtam itt, majd irány a Morrissons, ahol a beugró 1000 forint volt férfiaknak. A hely kétszer akkora, mint a Süss Fel Nap, ami valljuk be, igencsak érthetetlen. Rögtön a bejárattól balra, van egy hatlamas bárpult, ahol 650-ért vehet Drehert, aki akar. Én nem akartam, akárcsak az az élelmes fiatalember, aki mások italából keverte össze a magának valót a karaoke bárban, merthogy ilyen is van. Lehet kapni még házi specialitást 200-ért, de azt az árkülönbség okán egész egyszerűen nem mertem kipróbálni. A Doors egyik emlékzenekara ekkor már javában játszott a félházas teremben, ami először meglepett, de másodjára nem bántam meg, hogy dezinformálva lettem. A Doorsról én eddig csak annyit, tudtam, hogy csinált belőle egy filemet az Oliver Stone, hogy a Hobo a magyar Jim Morrison, hogy a Fat Boy Slim csinált egy remixet, hogy az Apokalipszis Mostnak ők vannak az elején, meg hogy Come on baby light my fire, és ennyi nekem éppen elég volt ahhoz, hogy zenei mérföldkőként könyveljem el őket. Most, hogy a krémet hallottam elmondhatom, hogy nem csak hogy mérföldkő, de még kurva unalmas is. A fellépő zenekar egyetlen értékelhető a dala az általam ismert kettőn kívül egy saját szám volt és asszem ezzel mindent elmondtam a Doors munkásságáról. Hogy kapjak is valamit a pénzemért még benéztünk a retropartyra, ahol a 90-es évek legnagyobb slágerei szóltak, és a terem tömve volt. Vajon mikor alakult át a sima országúti disco retro-partyvá? És miért van erre akkora igény, hogy több szórakozóhelyet is dugig meg tud tölteni? Eféle gondolatokkal indultam meg a ruhatár felé, (A koncertteremben tartott House-őrületre csak távoztamkor vetettem egy pillantást. Tele volt.) ami a régi ruhatár utáni beugróból nyílt egy újabb nagy terembe. Itt egy izgalamas diskurzust volt szerencsém kihallgatni, amely arról szólt, hogy két fiatal lány épp egy másik csoportot igyekszik bemószerolni a biztonsági őrnél, merthogy azok erőszakosabban táncolnak a kelleténél. Valószínűleg még meg is csöcsörészték őket, de mivel a bugyijukba eleddig még senki nem mászott be, így igencsak fennakadtak, ami teljesen érthető.
A Süss Fel Nap bezárása óta nem jártam a Honvéd utcában, de nem valószínű, hogy ezentúl ez másképp lesz.
Az estét egy budai kiskocsmában nyitottam, ahol mindamellett, hogy megtekinthettem az Uri Geller utódlásáért folytatott küzdelmet, még arra is lehetőségem nyílt, hogy láthattam, amint egy éltes nőszemély a a nem dohányzó helynek kikiáltott asztal mögött cigarettára gyújt. A műsor, amit láttam eléggé felháborított, de nem kevesebb bosszúságot okozott az a játékautomata sem, mely a kiírt 180 forintból csak százat volt hajlandó kifizetni, bármennyire is szuggesztíven néztem rá. Mindenesetre az utolsó trükköt biztos, hogy nem fogom odahaza kipróbálni, már csak azért sem, mert nincs otthon négy egyforma szögbelövőm. AZ, hogy melyik háztartásban van ez másként, már akkor szöget ütött a fejembe, és ez a másik ok, amiért nem. Háromnegyed tízig maradtam itt, majd irány a Morrissons, ahol a beugró 1000 forint volt férfiaknak. A hely kétszer akkora, mint a Süss Fel Nap, ami valljuk be, igencsak érthetetlen. Rögtön a bejárattól balra, van egy hatlamas bárpult, ahol 650-ért vehet Drehert, aki akar. Én nem akartam, akárcsak az az élelmes fiatalember, aki mások italából keverte össze a magának valót a karaoke bárban, merthogy ilyen is van. Lehet kapni még házi specialitást 200-ért, de azt az árkülönbség okán egész egyszerűen nem mertem kipróbálni. A Doors egyik emlékzenekara ekkor már javában játszott a félházas teremben, ami először meglepett, de másodjára nem bántam meg, hogy dezinformálva lettem. A Doorsról én eddig csak annyit, tudtam, hogy csinált belőle egy filemet az Oliver Stone, hogy a Hobo a magyar Jim Morrison, hogy a Fat Boy Slim csinált egy remixet, hogy az Apokalipszis Mostnak ők vannak az elején, meg hogy Come on baby light my fire, és ennyi nekem éppen elég volt ahhoz, hogy zenei mérföldkőként könyveljem el őket. Most, hogy a krémet hallottam elmondhatom, hogy nem csak hogy mérföldkő, de még kurva unalmas is. A fellépő zenekar egyetlen értékelhető a dala az általam ismert kettőn kívül egy saját szám volt és asszem ezzel mindent elmondtam a Doors munkásságáról. Hogy kapjak is valamit a pénzemért még benéztünk a retropartyra, ahol a 90-es évek legnagyobb slágerei szóltak, és a terem tömve volt. Vajon mikor alakult át a sima országúti disco retro-partyvá? És miért van erre akkora igény, hogy több szórakozóhelyet is dugig meg tud tölteni? Eféle gondolatokkal indultam meg a ruhatár felé, (A koncertteremben tartott House-őrületre csak távoztamkor vetettem egy pillantást. Tele volt.) ami a régi ruhatár utáni beugróból nyílt egy újabb nagy terembe. Itt egy izgalamas diskurzust volt szerencsém kihallgatni, amely arról szólt, hogy két fiatal lány épp egy másik csoportot igyekszik bemószerolni a biztonsági őrnél, merthogy azok erőszakosabban táncolnak a kelleténél. Valószínűleg még meg is csöcsörészték őket, de mivel a bugyijukba eleddig még senki nem mászott be, így igencsak fennakadtak, ami teljesen érthető.
