Hiba volt elmennem a Ricsére. Azt hiszem, hogy tartanunk kell most egy kis szünetet, ami alatt átgondoljuk a dolgokat, hogy akarjuk-e együtt folytatni tovább.
Az első fél órában majdnem bealudtam. Amikor már a második dobszóló volt, azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan oldhatnám meg elegánsan a fölakasztásom valamelyik fára, hogy végre eltűnhessek ebből az árnyékvilágból. A Feró fia, bizonyos Hunor, megint elnyomta a szokásos dobszólóját, ami engem egyáltalán nem lelkesít, de legalább tudom, hogy ki is ő valójában. Most komolyan. Van olyan aki szereti az ilyet? Csak mert szerintem megöli a rendezvényt és ennél is csak egy fokkal jobb a gitárvinnyogtatás, bár abban is csak mértéket kéne tartani és jó lenne. György a dobvirtuozitásra is azt mondta, hogy jó az, csak baromira hosszú. Amúgy hívták a Balázs showba, de nem vállalta el. Ő már amúgyis híres tévésztár, mert már betelefonálós műsorban is volt. Olyan 45 percnek kellett eltelnie, hogy végre élvezhető számok jöjjenek. Viszont a Feró az kifejezetten szórakoztató volt a számok között és csökkent a jégtáncimádata is. Amúgy a Motörhead énekesével néztem végig a koncertet. Neki szemlátomást nagyon tetszett.
A Beatrice előtt amúgy ment a csütörtökre hangolás: csak úgy üvöltöttt a Toy Dolls a hangszórókból, és tizenegykor, mikor hazaértem, a Klinikáknál még hallani lehetett a George Michael koncertet. Most jó kurvának lenni.
