2007. november 11. - Budapest, Poly klub
Igazából már nagyon régóta rájöttem, hogy hiába a kiváló marketing meg PR, valahogy csak nem akaródzik az embereknek spontán módon KOC koncertre jönni még akkorsem, ha fergetegesen jó is. Ez a korábban már említett Egyesek Ifjúsági Egyesület tízéves születésnapi rendezvényén se volt másképp, ahol 200 forintért folyt a dobozos sör, de mi ingyen kaptunk, meg pálinkát is és bort, szóval ha valamire, akkor panaszra nem lehetett oka senkinek sem. És még az antidohányosokat is megkímélték egy általános tiltással. Ezt mondjuk nehezményeztem.
Előszöris ez a Poly klub egy nagyon különleges intézmény, ugyanis csak csengetve lehet bejutni és miután belép az ember az ajtón egyből egy lefele vezető lépcsővel találja szembe magát. Sok ilyen van, úgyhogy ezért még nem lenne ok a meglepetésre, csakhogy lent meg van egy az úgynevezett emeletre vezető lépcső, ami amúgymeg tudvalevő, hogy a földszint. Hát nem fura?! Amikor megérkeztem, akkor a tornateremben (ahol még csak bordásfal sem volt) a névtelen alkoholisták gyűléseit megidéző (Nem tudom milyen az, csak tévében/moziban láttam, szóval ha valaki már volt, akkor írja meg, hogy tényleg olyan-e.) beszélgetés folyt nem tudom miről, de a társaság láthatóan jól érezte magát. Mivel gyertyatartónak éreztem magam, ezért fölmentem teázni az emeletre, majd ittam egy sört és vártam úgy körülbelül fél hattól fél hétig, mikor megérkezett a Tropical Transform Quintet háromfős különítménye, akik ezúttal az erősen Kispál és a Borz névre hajazó Marci+Attila+Tojás néven léptek fel utánunk, node hol van az még! Szóval segítettem nekik behordani a felszerelés rájuk eső jelentős hányadát, meg összeállítottam az énekcuccot és tovább vártam, hogy Jason meghozza a mikrofonhoz a kábeleket, mert anélkül vajmi keveset ér a dolog és a Just a Sandwich enélkül nem vághat bele, amibe akar.
Olyan hét óra öt körül Jason, Violetta és Optika be is futott, úgyhogy gyorsan kábéra összelőttük a dolgokat, kihozva a maximumot az alapvetően basszusnak használt hangfalszetből, majd a két tagú formáció el is kezdte akusztikus estjét, a hely meg amolyan színházteremmé avanzsálódott, ahol még a pisszenés sem volt ildomos, merthogy ez a zenekar nem épp a hangerejéről híres, nomeg amúgyis. Kellemesen andalító zenét játszottak, jó volt őket hallgatni, de körülbelül a felénél áthelyeztem magam a backstage-nek kijelölt női öltözőbe, ami a szaunával szemben található. Itt bontottam egy sört, meg megnyitottuk a pálinkát és csendes dorbézolásba kezdtünk egészen addig, amíg nem szóltak, hogy az első zenekar produkciója végetért, úgyhogy csinálhatjuk a dolgunk.
Miután fölhelyeztem a csodálatos molinonk (ami alapján ezúttal tényleg akadt, aki megjegyzett minket) végigmértem a közönséget és a számukat olyan 20 főre saccoltam. Hála Jasonnak nagyjából és egészében ugyanazt a műsort adtuk elő, mint egy héttel korábban, mivel elhozta az akkori sorrendet. Kivéve, hogy most volt Szerelmes dal, viszont nem volt Manó az öltönyös bűnöző. A legnagyobb sikere talán a Dallasnak volt. Ezen vagy hárman táncoltak egyszerre, majd ezt követően szépen lassan elkezdtek kifelé fluktuálni az emberek, mígnem az István nagy kalandjára öten maradtak.
Itt tudtam meg, hogy a rózsaszín szalag nem azt jelenti, hogy valaki buzi, hanem hogy ellenzi a mellrákot, bár ennek nem tudom mi értelme. Van olyan aki támogatja? Meg mi az, hogy egy rózsaszín szalaggal valaki harcol a mellrák ellen. Jó persze azt megértem, hogy megveszi a cuccot aztán a befojt összeg meg a mittudomén hova megy... De oda egyrészt amúgyis lehet utalni másrészt meg minek kirakni a szalagot? Most én is akasztgassam tele magam Danone matricával, csak mert megettem egy kurva kefírt és támogattam ezzel a Tegyünk együtt a gyermekekért programot? Merthogy ugye a Danone is úgy támogat, hogy én megveszem a szaros termékét. Hát a lófaszt se támogat. Bele van kalkulálva az egész. Én támogatok. Rózsaszín olló, cipőfűző, Sony Playstation 3, T-mobile... még mit nem!
Ezután a létszám négyre apadt, de az ki is tartott és a Himnusznál olyan történt ami eleddig még sosem. Ugyanis, mikor A. László hozzámvágott korábban egy lufit már tudtam, hogy ez aztán nagyon vicces egy dolog, de miután itt elénekeltem a "Százados Úr, sejhaj"-t és belekezdtem a Himnuszt felvezető sírva-vigadós részbe, akkor minden sort egy lufidurrantással zártam, ezzel tovább növeleve a már amúgyis kézzel fogható katarzist. Mikor a Himnusznak vége lett szépen összeszedelőzködtünk, mert a zenekart mégiscsak fölösleges bemutatni egy embernek.
A Marciékat én az ivószobából hallgattam végig, miközben többnyire arról áradoztam az ottmaradt tagoknak, hogy milyen gecijók is voltak és hogy ez zsinórban a második, amikor így odabaszunk, majd olyan éjfél magasságában bezártuk magunk mögött a kaput és mindenki ment a maga útjára. Például én meg a Jason a Blahára, ahonnan ő az Örsöt, én a Klinikákat céloztam meg, ám az élet egyáltalán nem fenékig tejfel, ugyanis a 906-osról leszállt fiatalember jóestétet mondott nekem és mivel eléggé lefele néztem, nem volt nehéz kiszúrnom, hogy ő egy ellenőr, úgyhogy én is köszöntem neki, majd elindultam a Baross utca irányába.
A következő megállónál utolért a végzet és elvitettem vele magam a Ferenc körútig, ahol ettem egy gyrost mert már nagyon kívántam. Ez óriási hiba volt, mert úgy megbojgatta a gyomrom, hogy képtelen voltam aludni egészen addig amíg... De miért a kádba?! Nomindegy. Rock 'n roll!
Igazából már nagyon régóta rájöttem, hogy hiába a kiváló marketing meg PR, valahogy csak nem akaródzik az embereknek spontán módon KOC koncertre jönni még akkorsem, ha fergetegesen jó is. Ez a korábban már említett Egyesek Ifjúsági Egyesület tízéves születésnapi rendezvényén se volt másképp, ahol 200 forintért folyt a dobozos sör, de mi ingyen kaptunk, meg pálinkát is és bort, szóval ha valamire, akkor panaszra nem lehetett oka senkinek sem. És még az antidohányosokat is megkímélték egy általános tiltással. Ezt mondjuk nehezményeztem.
Előszöris ez a Poly klub egy nagyon különleges intézmény, ugyanis csak csengetve lehet bejutni és miután belép az ember az ajtón egyből egy lefele vezető lépcsővel találja szembe magát. Sok ilyen van, úgyhogy ezért még nem lenne ok a meglepetésre, csakhogy lent meg van egy az úgynevezett emeletre vezető lépcső, ami amúgymeg tudvalevő, hogy a földszint. Hát nem fura?! Amikor megérkeztem, akkor a tornateremben (ahol még csak bordásfal sem volt) a névtelen alkoholisták gyűléseit megidéző (Nem tudom milyen az, csak tévében/moziban láttam, szóval ha valaki már volt, akkor írja meg, hogy tényleg olyan-e.) beszélgetés folyt nem tudom miről, de a társaság láthatóan jól érezte magát. Mivel gyertyatartónak éreztem magam, ezért fölmentem teázni az emeletre, majd ittam egy sört és vártam úgy körülbelül fél hattól fél hétig, mikor megérkezett a Tropical Transform Quintet háromfős különítménye, akik ezúttal az erősen Kispál és a Borz névre hajazó Marci+Attila+Tojás néven léptek fel utánunk, node hol van az még! Szóval segítettem nekik behordani a felszerelés rájuk eső jelentős hányadát, meg összeállítottam az énekcuccot és tovább vártam, hogy Jason meghozza a mikrofonhoz a kábeleket, mert anélkül vajmi keveset ér a dolog és a Just a Sandwich enélkül nem vághat bele, amibe akar.
Olyan hét óra öt körül Jason, Violetta és Optika be is futott, úgyhogy gyorsan kábéra összelőttük a dolgokat, kihozva a maximumot az alapvetően basszusnak használt hangfalszetből, majd a két tagú formáció el is kezdte akusztikus estjét, a hely meg amolyan színházteremmé avanzsálódott, ahol még a pisszenés sem volt ildomos, merthogy ez a zenekar nem épp a hangerejéről híres, nomeg amúgyis. Kellemesen andalító zenét játszottak, jó volt őket hallgatni, de körülbelül a felénél áthelyeztem magam a backstage-nek kijelölt női öltözőbe, ami a szaunával szemben található. Itt bontottam egy sört, meg megnyitottuk a pálinkát és csendes dorbézolásba kezdtünk egészen addig, amíg nem szóltak, hogy az első zenekar produkciója végetért, úgyhogy csinálhatjuk a dolgunk.
Miután fölhelyeztem a csodálatos molinonk (ami alapján ezúttal tényleg akadt, aki megjegyzett minket) végigmértem a közönséget és a számukat olyan 20 főre saccoltam. Hála Jasonnak nagyjából és egészében ugyanazt a műsort adtuk elő, mint egy héttel korábban, mivel elhozta az akkori sorrendet. Kivéve, hogy most volt Szerelmes dal, viszont nem volt Manó az öltönyös bűnöző. A legnagyobb sikere talán a Dallasnak volt. Ezen vagy hárman táncoltak egyszerre, majd ezt követően szépen lassan elkezdtek kifelé fluktuálni az emberek, mígnem az István nagy kalandjára öten maradtak.
Itt tudtam meg, hogy a rózsaszín szalag nem azt jelenti, hogy valaki buzi, hanem hogy ellenzi a mellrákot, bár ennek nem tudom mi értelme. Van olyan aki támogatja? Meg mi az, hogy egy rózsaszín szalaggal valaki harcol a mellrák ellen. Jó persze azt megértem, hogy megveszi a cuccot aztán a befojt összeg meg a mittudomén hova megy... De oda egyrészt amúgyis lehet utalni másrészt meg minek kirakni a szalagot? Most én is akasztgassam tele magam Danone matricával, csak mert megettem egy kurva kefírt és támogattam ezzel a Tegyünk együtt a gyermekekért programot? Merthogy ugye a Danone is úgy támogat, hogy én megveszem a szaros termékét. Hát a lófaszt se támogat. Bele van kalkulálva az egész. Én támogatok. Rózsaszín olló, cipőfűző, Sony Playstation 3, T-mobile... még mit nem!
Ezután a létszám négyre apadt, de az ki is tartott és a Himnusznál olyan történt ami eleddig még sosem. Ugyanis, mikor A. László hozzámvágott korábban egy lufit már tudtam, hogy ez aztán nagyon vicces egy dolog, de miután itt elénekeltem a "Százados Úr, sejhaj"-t és belekezdtem a Himnuszt felvezető sírva-vigadós részbe, akkor minden sort egy lufidurrantással zártam, ezzel tovább növeleve a már amúgyis kézzel fogható katarzist. Mikor a Himnusznak vége lett szépen összeszedelőzködtünk, mert a zenekart mégiscsak fölösleges bemutatni egy embernek.
A Marciékat én az ivószobából hallgattam végig, miközben többnyire arról áradoztam az ottmaradt tagoknak, hogy milyen gecijók is voltak és hogy ez zsinórban a második, amikor így odabaszunk, majd olyan éjfél magasságában bezártuk magunk mögött a kaput és mindenki ment a maga útjára. Például én meg a Jason a Blahára, ahonnan ő az Örsöt, én a Klinikákat céloztam meg, ám az élet egyáltalán nem fenékig tejfel, ugyanis a 906-osról leszállt fiatalember jóestétet mondott nekem és mivel eléggé lefele néztem, nem volt nehéz kiszúrnom, hogy ő egy ellenőr, úgyhogy én is köszöntem neki, majd elindultam a Baross utca irányába.
A következő megállónál utolért a végzet és elvitettem vele magam a Ferenc körútig, ahol ettem egy gyrost mert már nagyon kívántam. Ez óriási hiba volt, mert úgy megbojgatta a gyomrom, hogy képtelen voltam aludni egészen addig amíg... De miért a kádba?! Nomindegy. Rock 'n roll!
