2007. augusztus 8. - Budapest, Hajógyári sziget
Előszöris el szeretnék oszlatni egy félreértést. Azt idei Szigetet a hírekkel ellentétben nem az LGT nyitotta meg, hanem egy bizonyos Erős Pista "avagy a magyar chili" nevű formáció az Insomnia Guiness Pódiumon 10 óra magasságában. A Morning Jamet a nevéből adódóan nem nevezném zenekarnak. Információim szerint már a 0. nap annyian voltak, mint máskor általában. És most jöjjön a máskor.
Reggel 7. Fölkelek, fölporszívózok, felmosok, kitisztítom a WC-t, a fürdőszobát, ágyneműt cserélek. Ilyen tökéletes rendet még egy fesztivál előtt nem hagytam magam mögött, de egyébként sem szoktam ennyire igyekezni. Érthetetlen. A délelőtt folyamán még átugrottam az énektanárhoz, mert már jó régen voltam arra, majd zuhany, kaja és irány a Jutka Presszó. Olyan kettő magasságában érkeztem meg, a hely gyakorlatilag pangott az ürességtől. Ismerős híján módomban állt bepillantást nyerni a nyerőautomaták csodálatos világába, abból is az egyikébe, amin nem egy, hanem rögtön hat izgalmas játék is leledzett. A póker az tök egyértelmű, úgyhogy arról nem is beszélnék. Viszont a fekete macska... A játékot leginkább a félkarú rablóhoz tudnám hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy itt semmi logika nincs abban, hogy mikor nyer az ember, illetve mikor veszít. Egy fickó csak azért jött be a bárba, hogy nyomkodja cefetül a gombokat reménykedve, hogy az aktuális betűkombináció épp akar fizetni vagy nem, majd miután csalódottan konstatálta, hogy ez nem az ő napja, így távozott is. Eközben én elfogyaszottam egy mézes pálinkát, merthogy reggel megfájdult a torkom a hideg víztől meg egy sört. Találkoztam Thomassal és később befutott Benedek is, aki a modernkori rabszolgatartás mintapéldánya, ugyanis egy közeli parkolócég 700 forintos órabérrel olyan feladattal látta el, hogy tartson egy "P" jelzésű táblát. Természetesen felmondott.
Olyan 4 óra magasságában hagytam el a presszót, hogy átadjam magam a 2007-es szigetélménynek. Rögtön ahogy átértem a K hídon óriási porfelhő fogadott, holott délután még esőre utaló jelek is érték a bőröm. Mivel az Insomnia van a legszerencsésebb helyen, így az első utam konkrétan oda vezetett, ahol találkoztam Gáborral, kivel utunk sokáig egyezett. Vettünk egy-egy meleg dobozos Drehert, ami azért nagy találmány, mert nem kell attól tartani, hogy ha a sokáig napon hagyja az ember olyan lesz, mint a pisa, mert már olyan. Pont így szeretem. Itt megnéztük a Run to the Sun-t, ami egy feltörekvő ska zenekar óriási közönséggel, mely a KSP kezdésekor eloldalgott és nem is tért vissza. Ez utóbbi valami altercucc volt. Mi is továbbáltunk, hogy megnézzük a Nagyszínpadon a nácikat, a Nitzer Ebbet egyenesen Angliából. A színpadot egy lány és két homoszexuális SS tiszt foglalta el talpig feketében, antantszíjjal, ahogy illik, bár a frontember ez utóbbit fordítva viselte, ami teljesen szabálytalan. A tuc-tuc zenéjüket fél óra hallgatás után feladtam. Butított Die Krupps-ként tudnám aposztrofálni őket még abból az időből, amikor a To the Hilt volt a sláger. Na ezt most meg is hallgatom, tedd te is.
Továbbáltunk, hogy megnézzünk valami japán ütős formációt a Világzenei Nagyszínpadon. Ez volt az a pont, amikor közöltem Gáborral, hogy "Nabazmeg, már meg int elkezdődött a végetnemérő gyalogtúra. Hogy utálom én ezt..." A Blues színpadnál tettünk egy kis kitérőt a Bluesbolhák irányába, ami nem volt nehéz, merthogy épp útban volt, majd tovább egyenesen. A Goocoo-tól azt kaptam amit vártam. Voltak dobjaik. Nameg hatalmas tömeg, mely körülbelül háromszor akkora volt, mint a Nagyszínpadnál látott, holott kábé ugynaz a primitív szar szólt itt is. Nem is maradtunk. Irány vissza a Nagyszínpadhoz, ahol hamarosan kezdett a Mando Diao, akik sima táncos mulatós popzenét játszanak semmi extrával. Matthew-val, akivel a pisiszünet alatt találkoztam nagyban egyetértettünk, hogy csak azért mert egy zenekar angolul énekel, még nem feltétlen érdemli meg a Nagyszínpadot. Apropó! Volt szerencsém élénk csevelyt folytatni a "Fiatalok a Nukleáris Energia Mellet" egyik lelkes mozgalmárával. Meglepett, hogy ilyen is van. Mando Diao után/alatt találkoztam az információnál Lépésszámlálós Györggyel, aki az index idei projectjének egyik alanya, konkrétan ő a részeg szigetelő. Volt presses karszalagja is. Irigyeltem is érte, mert nekem akkor még nem. Együtt mentünk Timur Lenkre, ami már az A38 tetőteraszi koncert óta nem tetszik. Felnőttem. Nem is néztem őket végig, viszont az eleje nagyon megkapó volt. Tavaly valami matekfutballválogatottat alakítottak, idén pedig mindenki távolkeleti harcművésznek öltözött. Egyedül a gitáros Picachu jelmeze lógott ki a sorból, de ő volt a legcukibb. Az első szám ennek megfelelően elég kemény japán behatást is kapott. Megmondom én mi idegesít. A fuvola. Török Ádámban is ezt gyűlölöm leginkább, már ha eltekintek az izzadtságcseppek áztatta bumszli kopasz fejétől. Amúgy Timur Lenken ettem először kinn a Szigeten. Történt ugyanis, hogy egy fiatalember igen elgondolkodva álldogált egy szelet kenyérrel meg egy csirkemellel. Odaléptem hozzá. "Azt már nem eszed meg?" "Nem. Már így is tele vagyok." Bevallom nem hittem a fülemnek, de jól esett. Egyszer ettem még az éjjel saslikot. Hát az nagy átverés volt. Azt hinné az ember, hogy majd jól tele lesz féligsült hagymával meg krumplival, ehelyett csak hús volt meg szalonna. Legszívesebben visszavittem volna.
Timur Lenk után jött az első este fénypontja. A Manu CHao. Hát, hogy ez mekkora egy szar. Remélem volt zsönötemplű monamú, mert amit az elején művelt a zenekar az valami olyan ótvar rossz volt, hogy csuda. Bekeringőztem legelőlre az ütlegelőbe, de olyan semmitmondó volt a dob, hogy a katartikus élmény elmaradása okán inkább továbbálltam és megkerstem a Balázsékat, aki adott egy Presses karszalagot, aminek úgy örültem, mint egy kölyökuszkár. Még csoda, hogy nem hugyoztam össze magam. Ezután mi jöhetett volna más, mint a Lovarda. Táncoltam egy lánnyal, majd irány a Bahia, ahol fél egykor játszott a Wickeda Lengyelországból (egyébként bolgárok, de én szentül meg voltam róla győződve, hogy lengyelek). Itt elkövettem azt a hibát, hogy vettem fél liter ásványvizet, hogy ébren tartsam magam. Természetesen azonmód el is aludtam az Insomniánál. Nem tudom érzékeled-e a dolog költői szépségét. Itt találkoztam Zsomborékkal, de már nem tudtam újra partyhangulatba jönni. Egy dolog lebegett a szemem előtt. Aludnom kell. Editéknek van kint sátra, amit birtokba vehettem volna, de mivel nem tudtam, hogy az hol van, így ez elmaradt. Ehelyett odamentem egy lányhoz a Lovardában. Mélyen a szemébe néztem és azt mondtam: "Aludhatok a sátradban?" Ő visszanézett rám, éreztem ahogy pulzálni kezdett köztünk a levegő, a keze a kezemhez ért, majd a fülembe búgta: "Persze. Én úgysem alszom ott."
Előszöris el szeretnék oszlatni egy félreértést. Azt idei Szigetet a hírekkel ellentétben nem az LGT nyitotta meg, hanem egy bizonyos Erős Pista "avagy a magyar chili" nevű formáció az Insomnia Guiness Pódiumon 10 óra magasságában. A Morning Jamet a nevéből adódóan nem nevezném zenekarnak. Információim szerint már a 0. nap annyian voltak, mint máskor általában. És most jöjjön a máskor.
Reggel 7. Fölkelek, fölporszívózok, felmosok, kitisztítom a WC-t, a fürdőszobát, ágyneműt cserélek. Ilyen tökéletes rendet még egy fesztivál előtt nem hagytam magam mögött, de egyébként sem szoktam ennyire igyekezni. Érthetetlen. A délelőtt folyamán még átugrottam az énektanárhoz, mert már jó régen voltam arra, majd zuhany, kaja és irány a Jutka Presszó. Olyan kettő magasságában érkeztem meg, a hely gyakorlatilag pangott az ürességtől. Ismerős híján módomban állt bepillantást nyerni a nyerőautomaták csodálatos világába, abból is az egyikébe, amin nem egy, hanem rögtön hat izgalmas játék is leledzett. A póker az tök egyértelmű, úgyhogy arról nem is beszélnék. Viszont a fekete macska... A játékot leginkább a félkarú rablóhoz tudnám hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy itt semmi logika nincs abban, hogy mikor nyer az ember, illetve mikor veszít. Egy fickó csak azért jött be a bárba, hogy nyomkodja cefetül a gombokat reménykedve, hogy az aktuális betűkombináció épp akar fizetni vagy nem, majd miután csalódottan konstatálta, hogy ez nem az ő napja, így távozott is. Eközben én elfogyaszottam egy mézes pálinkát, merthogy reggel megfájdult a torkom a hideg víztől meg egy sört. Találkoztam Thomassal és később befutott Benedek is, aki a modernkori rabszolgatartás mintapéldánya, ugyanis egy közeli parkolócég 700 forintos órabérrel olyan feladattal látta el, hogy tartson egy "P" jelzésű táblát. Természetesen felmondott.
Olyan 4 óra magasságában hagytam el a presszót, hogy átadjam magam a 2007-es szigetélménynek. Rögtön ahogy átértem a K hídon óriási porfelhő fogadott, holott délután még esőre utaló jelek is érték a bőröm. Mivel az Insomnia van a legszerencsésebb helyen, így az első utam konkrétan oda vezetett, ahol találkoztam Gáborral, kivel utunk sokáig egyezett. Vettünk egy-egy meleg dobozos Drehert, ami azért nagy találmány, mert nem kell attól tartani, hogy ha a sokáig napon hagyja az ember olyan lesz, mint a pisa, mert már olyan. Pont így szeretem. Itt megnéztük a Run to the Sun-t, ami egy feltörekvő ska zenekar óriási közönséggel, mely a KSP kezdésekor eloldalgott és nem is tért vissza. Ez utóbbi valami altercucc volt. Mi is továbbáltunk, hogy megnézzük a Nagyszínpadon a nácikat, a Nitzer Ebbet egyenesen Angliából. A színpadot egy lány és két homoszexuális SS tiszt foglalta el talpig feketében, antantszíjjal, ahogy illik, bár a frontember ez utóbbit fordítva viselte, ami teljesen szabálytalan. A tuc-tuc zenéjüket fél óra hallgatás után feladtam. Butított Die Krupps-ként tudnám aposztrofálni őket még abból az időből, amikor a To the Hilt volt a sláger. Na ezt most meg is hallgatom, tedd te is.
Továbbáltunk, hogy megnézzünk valami japán ütős formációt a Világzenei Nagyszínpadon. Ez volt az a pont, amikor közöltem Gáborral, hogy "Nabazmeg, már meg int elkezdődött a végetnemérő gyalogtúra. Hogy utálom én ezt..." A Blues színpadnál tettünk egy kis kitérőt a Bluesbolhák irányába, ami nem volt nehéz, merthogy épp útban volt, majd tovább egyenesen. A Goocoo-tól azt kaptam amit vártam. Voltak dobjaik. Nameg hatalmas tömeg, mely körülbelül háromszor akkora volt, mint a Nagyszínpadnál látott, holott kábé ugynaz a primitív szar szólt itt is. Nem is maradtunk. Irány vissza a Nagyszínpadhoz, ahol hamarosan kezdett a Mando Diao, akik sima táncos mulatós popzenét játszanak semmi extrával. Matthew-val, akivel a pisiszünet alatt találkoztam nagyban egyetértettünk, hogy csak azért mert egy zenekar angolul énekel, még nem feltétlen érdemli meg a Nagyszínpadot. Apropó! Volt szerencsém élénk csevelyt folytatni a "Fiatalok a Nukleáris Energia Mellet" egyik lelkes mozgalmárával. Meglepett, hogy ilyen is van. Mando Diao után/alatt találkoztam az információnál Lépésszámlálós Györggyel, aki az index idei projectjének egyik alanya, konkrétan ő a részeg szigetelő. Volt presses karszalagja is. Irigyeltem is érte, mert nekem akkor még nem. Együtt mentünk Timur Lenkre, ami már az A38 tetőteraszi koncert óta nem tetszik. Felnőttem. Nem is néztem őket végig, viszont az eleje nagyon megkapó volt. Tavaly valami matekfutballválogatottat alakítottak, idén pedig mindenki távolkeleti harcművésznek öltözött. Egyedül a gitáros Picachu jelmeze lógott ki a sorból, de ő volt a legcukibb. Az első szám ennek megfelelően elég kemény japán behatást is kapott. Megmondom én mi idegesít. A fuvola. Török Ádámban is ezt gyűlölöm leginkább, már ha eltekintek az izzadtságcseppek áztatta bumszli kopasz fejétől. Amúgy Timur Lenken ettem először kinn a Szigeten. Történt ugyanis, hogy egy fiatalember igen elgondolkodva álldogált egy szelet kenyérrel meg egy csirkemellel. Odaléptem hozzá. "Azt már nem eszed meg?" "Nem. Már így is tele vagyok." Bevallom nem hittem a fülemnek, de jól esett. Egyszer ettem még az éjjel saslikot. Hát az nagy átverés volt. Azt hinné az ember, hogy majd jól tele lesz féligsült hagymával meg krumplival, ehelyett csak hús volt meg szalonna. Legszívesebben visszavittem volna.
Timur Lenk után jött az első este fénypontja. A Manu CHao. Hát, hogy ez mekkora egy szar. Remélem volt zsönötemplű monamú, mert amit az elején művelt a zenekar az valami olyan ótvar rossz volt, hogy csuda. Bekeringőztem legelőlre az ütlegelőbe, de olyan semmitmondó volt a dob, hogy a katartikus élmény elmaradása okán inkább továbbálltam és megkerstem a Balázsékat, aki adott egy Presses karszalagot, aminek úgy örültem, mint egy kölyökuszkár. Még csoda, hogy nem hugyoztam össze magam. Ezután mi jöhetett volna más, mint a Lovarda. Táncoltam egy lánnyal, majd irány a Bahia, ahol fél egykor játszott a Wickeda Lengyelországból (egyébként bolgárok, de én szentül meg voltam róla győződve, hogy lengyelek). Itt elkövettem azt a hibát, hogy vettem fél liter ásványvizet, hogy ébren tartsam magam. Természetesen azonmód el is aludtam az Insomniánál. Nem tudom érzékeled-e a dolog költői szépségét. Itt találkoztam Zsomborékkal, de már nem tudtam újra partyhangulatba jönni. Egy dolog lebegett a szemem előtt. Aludnom kell. Editéknek van kint sátra, amit birtokba vehettem volna, de mivel nem tudtam, hogy az hol van, így ez elmaradt. Ehelyett odamentem egy lányhoz a Lovardában. Mélyen a szemébe néztem és azt mondtam: "Aludhatok a sátradban?" Ő visszanézett rám, éreztem ahogy pulzálni kezdett köztünk a levegő, a keze a kezemhez ért, majd a fülembe búgta: "Persze. Én úgysem alszom ott."
