2008. február. 22. - Budapest, Gödör klub
Körülbelül egy éve, hogy utoljára láttam élőben a Hangmást, de az élmény újra magával ragadott. Meglepetés is volt.
Kilenc körül érkeztem meg az akkor már tömött Gödör kisterembe. Volt egy kósza hír, miszerint nagyszínpados lesz a produkció. Én erről nem tudtam, úgyhogy nem is lepődtem meg, bár az estére beígért négy koncert indokolttá tette volna a dolgot, de lehetetlen lett volna a megvalósítás, mivel a színpad le volt bontva valami kiállítás miatt, amit nem néztem meg. A kortárs cuccokat tekintve az Ernst múzeumban kiállított szarógép elég visszázs érzéseket ébresztett bennem. Ott jöttem rá, hogy én soha nem fogok ahhoz a közösséghez tartozni, akik órákat tudnak eltölteni azzal, hogy csodálnak egy szerkezetet, ami egy normál ebédből szart készít, mivel különbet szarok. Ugyanúgy nem találtam semmi vonzót a szintén Wim Delvoye nevével fémjelzett disznóbőr-tetoválásokban sem, melyekben semmi extrát sem sikerült felfedeznem. Nagy szerencse, hogy ezért a szarért az ezernégyszáz forintos jegyár helyett, csak hatszázat kellett kiadnom. Ennyit sem ért, de legalább elmondhatom, hogy láttam. A Hangmás olyan fél tíz magasságában kezdett és ismét bekövetkezett, ami már megannyi Hangmás koncerten, pedig még csak nem is voltam berúgva: végig roptam az egészet. Őrület, hogy hogy tudnak ennyire jól megszólalni, az énekes színpadi mozgását pedig képtelenség szavakba foglalni. Fogalmam nincs, mennyit játszottak, de sajnos nem volt elég. Viszont ami utána jött... Úgy másfél óra elteltével vetettem fel, hogy kezdhetne már a második zenekar, de ekkor megtudtam, hogy nincs több, csak DJ-k.
Körülbelül egy éve, hogy utoljára láttam élőben a Hangmást, de az élmény újra magával ragadott. Meglepetés is volt.
Kilenc körül érkeztem meg az akkor már tömött Gödör kisterembe. Volt egy kósza hír, miszerint nagyszínpados lesz a produkció. Én erről nem tudtam, úgyhogy nem is lepődtem meg, bár az estére beígért négy koncert indokolttá tette volna a dolgot, de lehetetlen lett volna a megvalósítás, mivel a színpad le volt bontva valami kiállítás miatt, amit nem néztem meg. A kortárs cuccokat tekintve az Ernst múzeumban kiállított szarógép elég visszázs érzéseket ébresztett bennem. Ott jöttem rá, hogy én soha nem fogok ahhoz a közösséghez tartozni, akik órákat tudnak eltölteni azzal, hogy csodálnak egy szerkezetet, ami egy normál ebédből szart készít, mivel különbet szarok. Ugyanúgy nem találtam semmi vonzót a szintén Wim Delvoye nevével fémjelzett disznóbőr-tetoválásokban sem, melyekben semmi extrát sem sikerült felfedeznem. Nagy szerencse, hogy ezért a szarért az ezernégyszáz forintos jegyár helyett, csak hatszázat kellett kiadnom. Ennyit sem ért, de legalább elmondhatom, hogy láttam. A Hangmás olyan fél tíz magasságában kezdett és ismét bekövetkezett, ami már megannyi Hangmás koncerten, pedig még csak nem is voltam berúgva: végig roptam az egészet. Őrület, hogy hogy tudnak ennyire jól megszólalni, az énekes színpadi mozgását pedig képtelenség szavakba foglalni. Fogalmam nincs, mennyit játszottak, de sajnos nem volt elég. Viszont ami utána jött... Úgy másfél óra elteltével vetettem fel, hogy kezdhetne már a második zenekar, de ekkor megtudtam, hogy nincs több, csak DJ-k.