2012. november 8. - Budapest, lakás / Szabad az Á... / Könyvtár klub
Volt nekem egy transporterem. A Jolán.
5 órára magamhoz rendeltem Ferencz zenekarát (dobos nélkül), hogy nagyjából összeállítsuk a november 28-i koncert programját. Csak a Robi, meg persze Ferencz késett, de az utóbbi nem is volt akkora probléma, hisz Jánosnak úgyis újak voltak még a dalok. 8-ig tartott a próba és ez alatt az idő alatt olyan fergeteges mixek születtek, hogy ezek után bátran állíthatom, aki ki meri hagyni a nov 28-i koncertet, az bolond. Próba alatt lecsúszott pár sör, utána meg a zenekar rárabolt az unicum készletemre. Így indultam el.
A Szepének többször elmondtam, hogy valószínűleg ki fogom hagyni az esti koncertet, mert fáradt vagyok, de ekkorra már nem voltam az, úgyhogy próba után elindultam az Á-ba. Hardcore volt. Megint. Az est sztárfellépője a Costa Rica-i Billy the Kid. Na őket már nem vártam meg. Nem sokkal azután, hogy befordultam a Nagydiófa utcába már bele is futottam egy rakat kamionos baseball-sapkás emberbe, ahogy ott csoportosultak az éjjelnappali környékén. Ebből már sejthető volt, hogy az este enyhén eltérő lesz az eddig látottaktól. Amikor leértem a prekoncepcióm egyből igazolást is nyert. Teljesen tele volt a hely. Olyannyira, hogy a színpadból nem is láttam semmit. Egyszer valaki azt írta rólam: a Béla azokat a koncerteket szereti, amire csak huszan járnak. Hát. Van benne valami. A lényeg, hogy nem tudom ki volt, az aki játszott, de ezúttal nem is érdekes. Én leültem egy asztalhoz, megpihentettem a lábam egy széken. Nem kértem semmit, mert éreztem, hogy nem fogom én ma itt remekül érezni magam. Mindenesetre egyből konfrontálódtam a kényelmeskedésem miatt, de távozásomkor, mint két régi jó barát köszöntünk el egymástól, én és a fehér pulóveres fiatalember, akitől még egy "Vigyázz magadra!"-t is kaptam útravalóul.
Két helyre is hivatalos voltam még az este, de az egyikről (egy kiállítás-megnyitó), nem tudtam, hogy hol van. Úgyhogy maradt a B opció. A Könyvtár, az esti fellépő a Vibekillaz. Na őket én rengeteget szállítottam. Kapcsolatunk kezdete 2010. április 9-re datálható, mikoris a régi Szabad az Á-ban (mai Trafik) lépett fel a Malacka és a Tahó, a Three Teadies és a KOC. Ezen a koncerten (helyesebben szólva utána) adtuk elő a Sünivel playback-ben többek között az Ace Of Base I saw the sign című örökbecsű slágerét, sokak örömére. Fergeteges este volt. Mivel ittam, így inkább taxin vitettem el az erősítőinket. A taxira várva találkoztam először a Vibekillaz akkori tagjaival, akik megjegyezték, hogy mekkora úr vagyok már, és hogy ők ezt nem engedhetik meg maguknak. Mire én megjegyeztem, hogy valóban az vagyok, de van Jolán. Azzal tudok segíteni. Hát így kezdődött.
Később már nem voltam akkora úr, így esett, hogy egy Roham beli koncertünk után (amin a Peti nem ivott, mert neki posztoltam ki a sofőr szerepkört (meg mert nem volt pénze)), körülbelül 45 percbe tellett, mire eljutottunk a Rohamtól Pesterzsébetre meg vissza éjjel... Fene se tudja mi volt azon az estén. Csak arra emlékszem, hogy az akkori üzletvezető úgy hat szám után felszólított, hogy most már hagyjuk abba a koncertet. Ezt én már-már Gombamódra kezeltem le. Igazából életem és a KOC egyik legviccesebb koncertjébe rondított bele a fiatalember. Egy saját számot se játszottunk, viszont egyet se végig. Az úton meg utána ezerrel bömböltettem a Film Classics on Vuvuzelát... De tudom, hogy mostanra a Hego meg a Miki már tűkön ül, hogy mikor jön a Vibekillaz elemzése, úgyhogy nem is sztorizgatok tovább.
Ám előtte még el kell mondjam, hogy az Á-ból való távozásom előtt még elmondtam a Szepének már szerintem ezredszerre legalább, hogy azért jó az Á, mert itt mindig más van és hogy milyen nagyszerű lenne az élet, ha az emberek nem csak a megszokott köreiket futnák, hanem amikor csak tehetnék nyitnának az új fele, erre most elindulok segget csinálni a számból. Néha be kell látnom, hogy én sem vagyok jobb a deákné vásznánál.
Szóval a Vibekillazt mikor megismertem (és ezalatt ugye értelemszerűen nem a korábban említett találkozást értem, hanem az első koncertet), rögtön megtetszett az az eredeti gondolat, hogy népzenei motívumokkal pakolják meg a számokat (legalábbis egyet biztosan.. a többire nem emlékszem). A november 8-i koncerten ebből semmi nem volt. Nem ismerem a Vibekillaz munkásságát számilag, de cím alapján feltételeztem, hogy a szetlistán szereplő Gyöngyvirág az biztos olyan. Na ez a dal le lett húzva, mert a Dorka nem volt annyira jól. Így viszont csupán egy átlagos reggae zenekar koncertjén voltam, amit a közönség (meg én is) azért iszonyatmód élvezett. Vicces, de ez a hely is tele volt. Szóval csak az volt a problémám, hogy semmi izgalmast nem láttam a produkcióban, pedig szerintem az érdekesség (emlékezetesség) a leges legfontosabb dolog, mert a szórakoztatás az szakmunkás meló. Arra is megvannak a megfelelő emberek, de én úgy gondolom, hogy például a Vibekillazban jóval több van ennél. Főleg, hogy láttam is már hogy mi. Igazából semmi olyan dolgot nem írtam le, amit a helyszínen ne mondtam volna el. Még azt is szóvá tettem az este, hogy a koreografált táncnak a szükségességét sem érzem nagyon (szerintem ezt már egy éve is mondtam), mivel, hiszen ha már népdal: az a csitári hegyek alattat se táncolták el a fonóban az asszonyok, mert akkor nem haladt volna a munka.
A történet pikantériája, hogy már az érkezésemkor úgy fogadtak, hogy "Béla léci jót írj majd!" .. Retteg tőlem az underground.
