2007. január 26. - Budapest, Vörös Yuk
A gazdagok és Szépek Fesztivál szervezésének kezdetén mége úgy volt, hogy a KOC fog kezdeni, de aztán az FM-3 bekéredzkedett elénk, hogy egy rövid, húsz perces műsort produkáljon. Zenéjük a brit punk első, illetve második hullámát lovagolja meg. Az uszkve húsz fős társaság rendkívüli módon élvezte a produkciót. Nagyon jó volt a zenekar és a közönség közötti kapcsolat, de a koncert vége mintha el lett volna vágva.
Ezután következtünk mi. Már a koncert előtt gyarapodott két fővel a rajongótáborunk, akiknek mindent eladtam, amit csak lehetett. Mint kiderült, konkrétan csak ránk jötttek le és a délután folyamán hallottak rólunk/minket először, de annyira tetszett nekik, hogy a Yukba már teljesen felkészülten érkeztek. Furcsa érzés ez nekem. Már azt is nehezen dolgoztam föl, hogy az emberek nem mennek el rólunk, de hogy ráadásul még együtt kántálják a dalokat... Hát ez nekem már tényleg sok. Na mindegy. Majdcsak megszokom valahogy. Mondjuk jobban örülnék pár grupienak. Ez zsinórban a második koncert, amiben nem tudom derékmagasságban elhelyezni a söröm, így a kényelmetlenebb kézben tartás mellett vagyok kénytelen elkötelezni magam, ami jelentősen csökkenti a gesztikulációs képességem. További problémát jelentett, hogy nem sikerült hozzájutnom a már megszokott rádiós mikrofonhoz, így állandó konfrontációba keveredtem a kábellel, ráadásul a mikrofon is mintha minden percben szét akart volna esni. Számaink között az előző lemezhez képest egy újat se lehetett felfedezni, tekintve, hogy az utóbbi időben eléggé hanyagolva lettek a próbák ilyen értelemben, viszont sorrendben sem variáltunk. Azt akartam, hogy ez kiváló összehasonlítási alap legyen, de nem lett. Az már szót sem érdemel, hogy a tokos tracklista teljesen egyedivé teszi az első sor számára a produkciót. Hátul ez annyira nem jön le. A vokálrészleg jó aktív volt, ezzel még teltebb hangzást kölcsönözve a daloknak. A basszusgitár gyönyörűen szólt, köszönhetően a Fender fejnek és a Harley Benton falnak. Köszönöm, Tonyo hogy használhattuk. Érdekes jelenség volt, hogy a közönség nem, vagy csak elszórva tapsolt, de ezt hamar elfogadtam. Hiba volt az előtapsolónk kezébe adni a kamerát, vagy be kell szerezni egy olyan APPLEGAUSE gépet. Asszem a video felvételen ezen a téren vár rám egy kis utómunka. Kicsit féltékeny szeretőnek érzem magam, mivel a már már állandó közönségünk cserben hagyott, mivel inkább a már régebb óta ismert Karabélyra ment a Bem moziba, akik két havonta lépnek fel, szemben velünk, akiknek megy a szekér. Egy punk folyamatosan fönn táncolt a színpadon. Ez kifejezetten üdítő volt. Valószínűleg úgy érezte, hogy vezekelnie kell, amiért Sünivel szarrá vertük csocsóban.
Amikor már csak egy számunk volt, Schleki közölte, hogy már csak egy számunk van, majd munkánk végeztével távoztunk és átadtuk a helyünk a Rovátkolt Baromnak, akik art-punkot játszanak és a beálláskor lényegesen kevesebben voltak rajtuk, mint rajtunk. Ők kizárólag az első és egyetlen albumukról játszottak. A leges legmerökönyítőbb dolog, a koncertjük vége volt. Gábor elsasszézott, volt egy kis begyorsulás, majd vége. Hangsúlyozom. Vége. Krúger letekeri a cinfogót, elpakol és lemegy. Hasonlóképp tesznek a társai is, csak hát a gitár, illetve basszusgitár szétszerelése mégsem akkora macera. No taps. Hát beszarás mennyire jó volt ez így. Ekkora katarzisban még soha nem volt részem. Nade számok között se hallottam ám az ujjongó tömeget, szóval valószínűleg ez valami koncepció volt. Mondjuk ezt pont két héttel korábban a Blue Riveren már átéltük. Úgy tűnik, valami új dolog van születőben.
A Rovátkolt Barom után a Csók és Könny következett, akiket, bizonyára nem kell bemutatnom, hisz aki most kapcsolatban áll a punk mozgalommal, ismeri ezt a zenekart. A közönség őket fogadta a legpozitívabban és Aberrált rutinos vén rókaként kezelte a dolgot. 70-30 arányban voltak régi és új számok. Búcsúzóul előadták a 80-as évek állócsillagának, az Ottawannak a feldolgozását, ami azért még rendkívül kiforratlan. Szerintem jó lenne, ha elindulnának a srácok egy ilyen irányba, mert ennek nagyon lenne piaca. Én kajálnám. Rajtuk már taps is volt, meg pogó is, de csak finoman. A közönség csak úgy fújta a zenekar dalait. A korábban már szereplő kölyök ismét a színpadon tengett-lengett, megszerezte Tonyo mikrofonját, és végig kísérte a Gyurit.
Majd jött a Hangmás. Ők az új hullám magyországi helytartói, és mint mindig, most is remek produkcióval ajándékozták meg a közönségüket, azaz minket. Lényegesen több feldolgozást játszottak, mint eddig, ám a közönség hiába követelte a Das Modelt, nem kapta meg. Ehelyett viszont eljátszották a Jessica Simpson által újraálmodott These Boots Were Made For Walking-ot, ami a Hazárd megye lordjai soundtrackjén szerepel, ráadásul több okból is jobb, mint az eredeti. Természetesen a Hangmás ezeknél is intenzívebb volt. Na és persze ne feledkezzünk meg a Ghost Busters Theme-ről sem. Ez a játék megvolt Spectrumon de nekem ennél azért sikerült tovább jutnom, pedig még a Manic Minert is manik mínernek mondtam és a bányászról azt hittem, hogy egy mackó, szóval az angol tudásom a nullával volt egyenlő. De nem is ez a nosztalgiafíling, hanem ez. Azér valahol beteg dolog ilyet felrakni a netre, még ha retro is.
Az est záróakkordja a psychobilly vonalon mozgó Voodoo Allen volt, akik egyébként sima rockabillyt játszanak. Ha nem lennének ennyien, lehetnének a második Mystery Gang. A Döglött kutya című számuk véleményem szerint egy Halász Jutka átdolgozás. Lajos ezt tagadja. Szembesíteni akartam, de azt mondta, hogy nincs felvétel és sajnos a koncert ezen részéről már a helyszínen se született hangdokumentáció.
A gazdagok és Szépek Fesztivál szervezésének kezdetén mége úgy volt, hogy a KOC fog kezdeni, de aztán az FM-3 bekéredzkedett elénk, hogy egy rövid, húsz perces műsort produkáljon. Zenéjük a brit punk első, illetve második hullámát lovagolja meg. Az uszkve húsz fős társaság rendkívüli módon élvezte a produkciót. Nagyon jó volt a zenekar és a közönség közötti kapcsolat, de a koncert vége mintha el lett volna vágva.
Ezután következtünk mi. Már a koncert előtt gyarapodott két fővel a rajongótáborunk, akiknek mindent eladtam, amit csak lehetett. Mint kiderült, konkrétan csak ránk jötttek le és a délután folyamán hallottak rólunk/minket először, de annyira tetszett nekik, hogy a Yukba már teljesen felkészülten érkeztek. Furcsa érzés ez nekem. Már azt is nehezen dolgoztam föl, hogy az emberek nem mennek el rólunk, de hogy ráadásul még együtt kántálják a dalokat... Hát ez nekem már tényleg sok. Na mindegy. Majdcsak megszokom valahogy. Mondjuk jobban örülnék pár grupienak. Ez zsinórban a második koncert, amiben nem tudom derékmagasságban elhelyezni a söröm, így a kényelmetlenebb kézben tartás mellett vagyok kénytelen elkötelezni magam, ami jelentősen csökkenti a gesztikulációs képességem. További problémát jelentett, hogy nem sikerült hozzájutnom a már megszokott rádiós mikrofonhoz, így állandó konfrontációba keveredtem a kábellel, ráadásul a mikrofon is mintha minden percben szét akart volna esni. Számaink között az előző lemezhez képest egy újat se lehetett felfedezni, tekintve, hogy az utóbbi időben eléggé hanyagolva lettek a próbák ilyen értelemben, viszont sorrendben sem variáltunk. Azt akartam, hogy ez kiváló összehasonlítási alap legyen, de nem lett. Az már szót sem érdemel, hogy a tokos tracklista teljesen egyedivé teszi az első sor számára a produkciót. Hátul ez annyira nem jön le. A vokálrészleg jó aktív volt, ezzel még teltebb hangzást kölcsönözve a daloknak. A basszusgitár gyönyörűen szólt, köszönhetően a Fender fejnek és a Harley Benton falnak. Köszönöm, Tonyo hogy használhattuk. Érdekes jelenség volt, hogy a közönség nem, vagy csak elszórva tapsolt, de ezt hamar elfogadtam. Hiba volt az előtapsolónk kezébe adni a kamerát, vagy be kell szerezni egy olyan APPLEGAUSE gépet. Asszem a video felvételen ezen a téren vár rám egy kis utómunka. Kicsit féltékeny szeretőnek érzem magam, mivel a már már állandó közönségünk cserben hagyott, mivel inkább a már régebb óta ismert Karabélyra ment a Bem moziba, akik két havonta lépnek fel, szemben velünk, akiknek megy a szekér. Egy punk folyamatosan fönn táncolt a színpadon. Ez kifejezetten üdítő volt. Valószínűleg úgy érezte, hogy vezekelnie kell, amiért Sünivel szarrá vertük csocsóban.
Amikor már csak egy számunk volt, Schleki közölte, hogy már csak egy számunk van, majd munkánk végeztével távoztunk és átadtuk a helyünk a Rovátkolt Baromnak, akik art-punkot játszanak és a beálláskor lényegesen kevesebben voltak rajtuk, mint rajtunk. Ők kizárólag az első és egyetlen albumukról játszottak. A leges legmerökönyítőbb dolog, a koncertjük vége volt. Gábor elsasszézott, volt egy kis begyorsulás, majd vége. Hangsúlyozom. Vége. Krúger letekeri a cinfogót, elpakol és lemegy. Hasonlóképp tesznek a társai is, csak hát a gitár, illetve basszusgitár szétszerelése mégsem akkora macera. No taps. Hát beszarás mennyire jó volt ez így. Ekkora katarzisban még soha nem volt részem. Nade számok között se hallottam ám az ujjongó tömeget, szóval valószínűleg ez valami koncepció volt. Mondjuk ezt pont két héttel korábban a Blue Riveren már átéltük. Úgy tűnik, valami új dolog van születőben.
A Rovátkolt Barom után a Csók és Könny következett, akiket, bizonyára nem kell bemutatnom, hisz aki most kapcsolatban áll a punk mozgalommal, ismeri ezt a zenekart. A közönség őket fogadta a legpozitívabban és Aberrált rutinos vén rókaként kezelte a dolgot. 70-30 arányban voltak régi és új számok. Búcsúzóul előadták a 80-as évek állócsillagának, az Ottawannak a feldolgozását, ami azért még rendkívül kiforratlan. Szerintem jó lenne, ha elindulnának a srácok egy ilyen irányba, mert ennek nagyon lenne piaca. Én kajálnám. Rajtuk már taps is volt, meg pogó is, de csak finoman. A közönség csak úgy fújta a zenekar dalait. A korábban már szereplő kölyök ismét a színpadon tengett-lengett, megszerezte Tonyo mikrofonját, és végig kísérte a Gyurit.
Majd jött a Hangmás. Ők az új hullám magyországi helytartói, és mint mindig, most is remek produkcióval ajándékozták meg a közönségüket, azaz minket. Lényegesen több feldolgozást játszottak, mint eddig, ám a közönség hiába követelte a Das Modelt, nem kapta meg. Ehelyett viszont eljátszották a Jessica Simpson által újraálmodott These Boots Were Made For Walking-ot, ami a Hazárd megye lordjai soundtrackjén szerepel, ráadásul több okból is jobb, mint az eredeti. Természetesen a Hangmás ezeknél is intenzívebb volt. Na és persze ne feledkezzünk meg a Ghost Busters Theme-ről sem. Ez a játék megvolt Spectrumon de nekem ennél azért sikerült tovább jutnom, pedig még a Manic Minert is manik mínernek mondtam és a bányászról azt hittem, hogy egy mackó, szóval az angol tudásom a nullával volt egyenlő. De nem is ez a nosztalgiafíling, hanem ez. Azér valahol beteg dolog ilyet felrakni a netre, még ha retro is.
Az est záróakkordja a psychobilly vonalon mozgó Voodoo Allen volt, akik egyébként sima rockabillyt játszanak. Ha nem lennének ennyien, lehetnének a második Mystery Gang. A Döglött kutya című számuk véleményem szerint egy Halász Jutka átdolgozás. Lajos ezt tagadja. Szembesíteni akartam, de azt mondta, hogy nincs felvétel és sajnos a koncert ezen részéről már a helyszínen se született hangdokumentáció.
